Kedves Naplóm!

Úgy érzem, megint eljött az idő… Olyan gyorsan, hogy szinte még fel sem ocsúdtam az előző nagy változásból, és tessék, máris itt a másik. Szinte állandóan érzem a jelenlétét, de hogyan is tudnám folyvást követni?! Hiszen mindig előttem szalad. Csak futok utána, kapkodom a fejem, szívom magamba a szelet, ami megelőzi és amit maga után fúj.

Erőnek erejével kapkodok utána, követek mindent, amit csak tudok. Néha úgy érzem, hogy mennyi mindent sikerült megtanulnom, és megvalósítanom. Erős vagyok tőle, szárnyal a lendületem. Aztán realizálom, hogy ez mennyire aprócska csepp a tengerben, és visszaszállok a földre.

Rájöttem, hogy nem tudom egyedül megváltoztatni a világot. Ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálok csak egy picike szegletére fókuszálni, és megpróbálom csak azt jobbá tenni, megpróbálok csak azon a kis részen segítséget nyújtani.

Elkövettem azonban két nagy hibát. Már látom, eddig nem láttam. Vagyis sejtettem, de csak legyintettem. Tudom, becsaptam magam. 

Az első nagy hibám, hogy “nem neveztem nevén a gyereket”. Vagyis az a kis rész, ahol én segíteni akartam, nem tudta, hogy őrajta akarok segíteni. Hiszen nem mondtam neki, hogy éppen őhozzá beszélek. 

A második pedig, amit mondtam, nem mondtam elég hangosan. Így alig hallották… 

Most, hogy ezt már tudom, könnyebb egy kicsit. Mert látom, min kell javítanom. Ó de hogyan tegyem ezt?

Mikor megpróbáltam, rájöttem, hogy én magam sem tudom, pontosan kiken is akarok segíteni. Hiszen, ha az egyiknek segítek, akkor a másiknak nem. De én a másikon is segíteni akarok, ha tudok. Miért ne tenném? És mi lesz, ha a harmadik, aki eddig velem volt, most majd elfordul? Hiszen ő pont nem tartozik bele abba a pici szegletbe, akire fókuszálok. Félelmek. Kiborítanak. 

Szinte reflexből elkezdtem hozzá is beszélni. Nehogy elforduljon tőlem. Aztán ráeszméltem, hogy így megint nem tiszta, hogy kihez is beszélek. Ördögi kör. És olyan könnyű belesétálni. 

Rendben, koncentrálok. Csak egyfelé figyelek, akit érdekel, úgyis meghallja majd. Remélem. Ó vacak bizonytalanság. Felejtsd már el a remélést. Tudod és kész. Nem reméled. Nohát. 

A nagy változás, amit most érzek, mégsem csak ebből fakad. Mást akarnak. Mást, mint amit nem is olyan régen akartak. Tudom, mert megkérdeztem őket, és ők elmondták. Hálás vagyok nekik ezért. 

De azért kicsit ijesztő is. Mennyire gyorsan változnak. Egyik nap még ezt akarják, másik nap már azt. De hát mit is tehetnék, ha segíteni akarok?! Hiszen csak az a segítség, amit ők annak éreznek. Nem az, amit én annak gondolok. Ezt néha nehéz nem elfelejteni. 

Minden esetre megpróbálom. Nem adom fel. Dolgozom rajta, hogy úgy tudjak segíteni nekik, ahogy ők akarják. Csak ne rohannának olyan gyorsan. Főleg ne a falnak. De hát nem látják, hogy ott van. Bár mindnek meg tudnám mutatni, és akkor nem szaladnának bele. Hiú ábránd. 

De ha most változtatok, mi lesz a “régiekkel”? Nem hagyhatom őket magukra. Nem tennék ilyet. Nem tudnék ilyet tenni. 

Inkább figyelek rájuk is, amíg igénylik, amíg szükségük van rám. Sőt, magammal viszem őket az új vizekre is. Igen, ez így jó lesz. Ha akarnak, jöhetnek. 

Igen, lesz, akit elveszítek. Aki elfordul tőlem, mert változtattam. Aki nem szereti a változást, aki instabilnak érzi az újat, az nem fog velem tartani. Már tudom. Értem, mert én is sokszor így érzem. Kicsit félek tőle, kicsit óvatoskodok. Ez belülről jön, önvédelem. Húz vissza az ismert biztonság, a kényelem, a megszokás.

Van, aki nem küzdi le, és nem lép előre. Van, aki lassanként, óvatosan közelít, majd megszokja és lassan természetessé válik számára. És van, aki élvezi.

Már ismerem magam annyira, hogy tudjam hova tartozom. Ha nem tudnám, hogy a változás kerülése a bukás útja, akkor ott maradnék. De nem akarok elbukni, ezért elkerülöm. Óvatosan, megfontoltan, de előre lépek. Én ilyen vagyok. És remélem, hogy “a régiek” velem tartanak. Hiszen ez jelezné, hogy tényleg tudtam segíteni nekik. Ettől boldog lennék.